Ezt találtam

Ahogy keresgéltem a kb. húsz éve nem látott unokatestvéremet, Dege Mártát ráleltem erre az oldalra és erre a kis történetre.

forrás

A jászapáti vásárban.

id. Pieter Brueghel: Bábel tornya. 1563.
Bécs, Kunsthistorisches Museum

A népek sokezer nyelve mindmáig zavarba és csodálatba ejti a nyelvészeket. Nem tudják megmagyarázni eredetüket (Lásd Mario Pei: Szabálytalan nyelvtörténet. Gondolat. 1966. 16.l.) Erre a sokakat foglalkoztató kérdésre válaszol a bábeli torony története.

Az özönvíz utáni ötödik nemzedékben, amikor ismét elszaporodott az emberiség, „mind az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt. És amikor kelet felől elindultak, Sineár (= Babilónia) földjén egy síkságot találtak, és ott letelepedtek. És mondták egymásnak:

 - Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt. És mondták:  
építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén.

Az Úr pedig leszállt, hogy lássa a várost és a tornyot, amelyet építettek az emberek fiai. És mondta:

- Íme, e nép egy, és az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban. Ezért szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvüket, hogy meg ne értsék egymás beszédét.

És elszélesztette őket onnan az Úr az egész föld színére; és megszűntek építeni a várost. Ezért nevezték annak nevét Bábelnek; mert ott zavarta össze az Úr az egész föld nyelvét, és onnan szélesztette el őket az egész föld színére” (I.Móz. 11:1-9). (Bábel, Babilon jelentése akkád nyelven: ‘Isten kapuja’, héber nyelven viszont: ‘zűrzavar’)

Az emberiség elszaporodott, és ismét az önzés, az önfelmagasztalás, az Istennel való szembehelyezkedés útjára lépett. Az Úr parancsával ellentétben nem széledtek szét a földön, hogy betöltsék, megműveljék azt. Összetömörültek egy helyre. Isten ígéretét sem hitték el, hogy nem bocsát többé özönvizet a földre. Égig érő toronyban véltek menedéket találni. „Nevet” akartak szerezni maguknak. Öndicsőítésük, önfelmagasztalásuk az emberi gőg jelképe azóta is:

„Nincs nevetségesebb az embernél, Oly kevélységben, olyan gőgben él! A világot fitymálják ajkai, S minth’ az eget akarná szántani Orrával, oly magasra tartja fel. Kevély ember, miben kevélykedel? ...	Dicsőséged, neved maradjon! Hol? A nép is elvesz, melyhez tartozol. Az ország, melyben most él nemzeted, Tenger volt egykor, s újra az lehet, S e föld is semmiségbe oszlik el. Kevély ember, miben kevélykedel?”
(Petőfi Sándor: Az ember, részletek)

Isten kegyelmesen közbeavatkozott, hogy ne valósíthassák meg mindazt, amit „magukban” a szeretet törvénye ellen „elgondoltak”. Beavatkozott, hogy lassítsa a bűn terjedését. Közbelépésének eszköze a nyelvek létrehozása volt. Ez kényszerítette az immár különböző nyelvet beszélőket a saját nyelvcsoportjaik szerinti széttelepülésre (vö. I.Móz. 1:28 felszólításával).

Pieter Brueghel egyéni felfogásban, aprólékos részletességgel ábrázolja a bábeli torony építését. Az eredeti a képen látható toronyformával ellentétben inkább a mezopotámiai zikkurathoz lehetett hasonló, amely egymásra helyezett, felfelé csökkenő átmérőjű csonkagúlákból áll. A kép bal alsó szélén láthatjuk az uralkodót, jogarral kezében, látszólagos hatalmát fitogtatja, miközben alattvalói hódolatát fogadja. Kiáltó ellentét feszül a szegények rozzant viskói és a torony pompázatos szépsége, lenyűgöző méretei között. Azóta is hányszor öli az ember pénzét, idejét, erejét gigantikus „bábeli” építkezésekbe, embertelen vállalkozásokba, miközben semmibe veszi a legelemibb emberi jogokat és igényeket!

forrás