Kazantzakisz: Zorbász, a görög

 

„Más utat választottam, a tengerpartra indultam. Fölöttem meleg sóhajok szálltak, a közeli kertekből illatok suhantak, illatozott a föld a tenger nevetett, az ég kék volt, fényes, mint az acél.

A tél összezsugorítja testünket, lelkünket, és akkor jön a meleg, és kitágítja mellkasunkat. Mentemben rekedt krúgatás ütötte meg fülemet, a magasból hangzott, felkaptam a fejemet, és újból megpillantottam a csodálatos látványt, mely kiskorom óta felbolydította szívemet: a katonás rendben felsorakozott darvakat, visszatérőben a melegebb vidékekről, a fecskéket hozva - a közhit szerint – csontos testük mélyedéseiben és szárnyukon.

Az idő ritmikusan ismétlődő szakaszai, a világ forgása, a föld négy arca, melyek egymás után kapják a napsugarakat, az élet, mely elmúlik, s vele együtt mi is, ismét felzaklatta szívemet. Újból visszhangot vert bennem daruhangon a rettentő értesítés, hogy az ember számára az egyetlen, nincs más, hogy mindannak, ami szívednek kedves, csak itt örülhetsz, csak ebben az életben, mely oly hamar elszáll, s nem lesz újabb alkalom az örökkévalóságban. Az ész mely megérti ezt az irgalmatlan s egyben könyörülettel teli üzenetet, elhatározza, hogy legyőzi gyöngeségeit és nyomorúságait, legyőzi restségét és hiábavaló, nagy reményeit, s végképp belekapaszkodik az örökre elmúló élet minden egyes percébe.

Nagy példaképek jutnak eszedbe, s látod, hogy semmiség vagy, életed elvész az apró örömökben, kis bánatokban, méltatlan beszélgetésekben. „Szégyen! Gyalázat!” – kiáltod s véresre harapod ajkadat.

A darvak áthúztak az égen, eltűntek észak felé, de még egyre hallik rekedt krúgatásuk, egyik halántékodtól a másikig verődik.

Kiértem a tengerhez, sietve haladtam végig a parton. Nehéz dolog egyedül járni a partot, minden egyes hullám, égi madár kiáltoz és a kötelességedre emlékeztet. Amikor másokkal mész, nevetsz, beszélgetsz, vitatkozol, zaj van, és nem hallod meg, mit mondanak a hullámok, a madarak; lehet, ilyenkor semmit sem mondanak. Néznek csak, ahogy mész szánalmas hangok és csevegés közepette, s elnémulnak.

Leheveredtem a kavicsra, szemem behunytam. „Mi hát a lélek – gondoltam-, s miféle rejtelmes kapcsolat van közte és a tenger, a felhők és az illatok között? Mintha ez is tenger, felhő, és illat volna…”

Felkeltem, újból elindultam; határoztam. Mit? Magam sem tudtam.”

Kazantzakisz: Zorbász, a görög (1963)