„Más utat választottam, a tengerpartra indultam. Fölöttem
meleg sóhajok szálltak, a közeli kertekből illatok suhantak, illatozott a föld
a tenger nevetett, az ég kék volt, fényes, mint az acél.
A tél összezsugorítja testünket, lelkünket, és akkor jön a
meleg, és kitágítja mellkasunkat. Mentemben rekedt krúgatás ütötte meg fülemet,
a magasból hangzott, felkaptam a fejemet, és újból megpillantottam a csodálatos
látványt, mely kiskorom óta felbolydította szívemet: a katonás rendben
felsorakozott darvakat, visszatérőben a melegebb vidékekről, a fecskéket hozva
- a közhit szerint – csontos testük mélyedéseiben és szárnyukon.
Az idő ritmikusan ismétlődő szakaszai, a világ forgása, a
föld négy arca, melyek egymás után kapják a napsugarakat, az élet, mely
elmúlik, s vele együtt mi is, ismét felzaklatta szívemet. Újból visszhangot
vert bennem daruhangon a rettentő értesítés, hogy az ember számára az egyetlen,
nincs más, hogy mindannak, ami szívednek kedves, csak itt örülhetsz, csak ebben
az életben, mely oly hamar elszáll, s nem lesz újabb alkalom az
örökkévalóságban. Az ész mely megérti ezt az irgalmatlan s egyben könyörülettel
teli üzenetet, elhatározza, hogy legyőzi gyöngeségeit és nyomorúságait, legyőzi
restségét és hiábavaló, nagy reményeit, s végképp belekapaszkodik az örökre
elmúló élet minden egyes percébe.
Nagy példaképek jutnak eszedbe, s látod, hogy semmiség vagy,
életed elvész az apró örömökben, kis bánatokban, méltatlan beszélgetésekben.
„Szégyen! Gyalázat!” – kiáltod s véresre harapod ajkadat.
A darvak áthúztak az égen, eltűntek észak felé, de még egyre
hallik rekedt krúgatásuk, egyik halántékodtól a másikig verődik.
Kiértem a tengerhez, sietve haladtam végig a parton. Nehéz
dolog egyedül járni a partot, minden egyes hullám, égi madár kiáltoz és a kötelességedre
emlékeztet. Amikor másokkal mész, nevetsz, beszélgetsz, vitatkozol, zaj van, és
nem hallod meg, mit mondanak a hullámok, a madarak; lehet, ilyenkor semmit sem
mondanak. Néznek csak, ahogy mész szánalmas hangok és csevegés közepette, s
elnémulnak.
Leheveredtem a kavicsra, szemem behunytam. „Mi hát a lélek – gondoltam-, s miféle rejtelmes kapcsolat van közte és a tenger, a felhők és az illatok között? Mintha ez is tenger, felhő, és illat volna…”
Felkeltem, újból elindultam; határoztam. Mit? Magam sem
tudtam.”
Kazantzakisz: Zorbász, a görög (1963)
