2013. február 3., vasárnap

Egy meg egy meg... új nap



Hova fuss, ha esik, ha arcodba fújja a szél a havas esőt. 
Hideg szél fúj, a nap aprócska sugara sem töri át a szürke sokféle árnyalatát. Minden ellened fordul, úgy érzed semmi nem segít, levegőhöz is alig jutsz pedig teljesen körbevesz. Fojtogat a légszomj, a keserű szájíztől alig tudod lenyelni saját nyáladat és a torkodban lüktető szívdobogásodtól mozdulni sem bírsz. Akkor, amikor minden elveszni látszik kell egy segítő kéz, egy bátor lélek, aki megtart, erővel visszafog és nem hagy elveszni.


Mindegy mit mond, mert értelmetlen, de megvéd önmagadtól, hogy eltépd életed sérülékeny fonalát. Hogy kibírd a fájdalmat, ami széttépni akarja összes sejted vékony, ám erős hártyáját. Időt kell nyerned, hogy múljon az emlékek özöne, csak az idő segít, halványabbá teszi a körvonalakat, összemossa a jót a rosszat és elkábít. Majd feldolgozod a veszteség okozta hiányt, kitöltöd újabb érzésekkel, mert az élet utat tör magának.


Ha elég sok erőt tudsz felhalmozni idegsejtjeid nyúlványaiban, akkor az egész esemény a szakítás amitől féltél, amit nem is tudtál elképzelni, egyszer csak elkezd hajtani. Új rügyek fakadnak az elhalt ágak tövén és minden értelmet kap. Az élet ajándékot adott, az elvesztett szerelem már nem hiányként él benned, hanem adományként.


Egy csoda, hogy életed része lehetett egy másik ember, kitárta vízmolekuláiba rejtett édes ízét, s a szívizom percenkénti ritmusára együtt táncoltatok, majd a tüdők apró hólyagocskáiban keringő oxigén néhány pillanatig nem engedett újabb levegőt venni. A test ez az ökológiai egyensúly példája, elernyed, s amitől nem vesztél el, erősebbé leszel. Idővel katedrálisként magasodsz utazásod közepén, körülnézel súrolod a felhőket, állsz. Ezt kell tenned.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése