Éldegélek. Kikapcsolódásképpen szeretem nézegetni a csótányokat. Külön-külön nem érdekesek, de együtt hatalmas potenciállal rendelkeznek.Tegnap például üldögélek a konyhában, dohányzom, ezek meg futkosnak. Futnak, futnak, majd egy pillanatban Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című remekművévé rendeződnek. Véletlen? Aligha, a fejlodés sziklaszilárd törvénye, a csoport teremtő dinamikája, evolúció. Elég, ha futkos a társadalom, már meg is vannak az eredményei. Csak az a baj, hogy rögtön szét is futottak. Leonardo nem tartott tovább egy másodpercnél. Gondoltam, hozom a csótányirtó sprayt, megvárom, míg megint elérnek valami eredményt, lefújom és rögzítem. Elő a sprayt, lesben állok. Ezek megint erre-arra. Mintha felvillant volna Manet, Reggeli a szabadban. Továbbengedtem. Láthatóan előrehaladtak a fejlődésben, mintha az impresszionizmusnál tartanának. Rögzíthetném, de jogomban áll-e feltartóztatni a fejlődést? Az impresszionizmus komoly vívmány, de ha feltartóztatom őket, ki tudja, hova nem jutnak el, ahová eljuthattak volna.
Kubizmus -- mehet. Szürrealizmus -- mehet.
Ujjam a sprayn, de még nem nyomom meg. Tudvalevő, hogy az új után újabbnak, azaz a jó után még jobbnak kell jönnie. Nem kell hát aggódni, hogy szétoszlott Leonardo a későbbiekkel együtt, ellenkezőleg, ez a fejlődés. Már a jelennél tartunk. A legszuperebb. Például Warhol. De már nem ő az utolsó szó, szinte már klasszikus. Még egy kört, gyerekek, fussatok ki valamit, ami még nem volt. Én pedig várom a legnaprakészebb korszerűséget, vagyis azt, ami a legjobb. De mi ez, már nem látok semmit, csak futkosó csótányokat. Kifulladtak? Ez valami dekadencia? A művészet hanyatlása? Meresztem a szemem, de a csótányokon kívül nem látok semmit. Jaj, de ostoba vagyok. Hogy láthatnék bármit is, amikor még nem fejlődtem odáig. Nyilván már a huszonötödik századnál tartanak (elmúlt már éjfél, és gyorsan futkostak), én meg még mindig a huszadik század végénél járok. Nem tud lépést tartani velük az érzékelés, ez itt a baj.
Letettem a sprayt, és elmentem aludni. Ötszáz év múlva visszamegyek a konyhába.
Ujjam a sprayn, de még nem nyomom meg. Tudvalevő, hogy az új után újabbnak, azaz a jó után még jobbnak kell jönnie. Nem kell hát aggódni, hogy szétoszlott Leonardo a későbbiekkel együtt, ellenkezőleg, ez a fejlődés. Már a jelennél tartunk. A legszuperebb. Például Warhol. De már nem ő az utolsó szó, szinte már klasszikus. Még egy kört, gyerekek, fussatok ki valamit, ami még nem volt. Én pedig várom a legnaprakészebb korszerűséget, vagyis azt, ami a legjobb. De mi ez, már nem látok semmit, csak futkosó csótányokat. Kifulladtak? Ez valami dekadencia? A művészet hanyatlása? Meresztem a szemem, de a csótányokon kívül nem látok semmit. Jaj, de ostoba vagyok. Hogy láthatnék bármit is, amikor még nem fejlődtem odáig. Nyilván már a huszonötödik századnál tartanak (elmúlt már éjfél, és gyorsan futkostak), én meg még mindig a huszadik század végénél járok. Nem tud lépést tartani velük az érzékelés, ez itt a baj.
Letettem a sprayt, és elmentem aludni. Ötszáz év múlva visszamegyek a konyhába.
(Pálfalvi Lajos fordítása) forrás
Egy kedves barátomtól kaptam ezt a szórakoztató és elgondolkodtató novellát. Köszönöm.
Egy kedves barátomtól kaptam ezt a szórakoztató és elgondolkodtató novellát. Köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése